Tükröm, tükröm…

Tartasz tükröt? Tükröt tartasz?

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem bizony nagyon sok időbe telt elfogadnom a szülés utáni testemet. A tükröket, kirakatokat, szélvédőket kerültem, vagy száműztem. Aztán egy hihetlen támogató nemzetközi csoportba keveredtem a facebookon, ahol szándékosan nem posztoltunk előtte-utána képeket, viszont személyes történeteket annál inkább. Ott bukkant fel egy poszt egy hölgy részéről, aki azt gondolta magáról, milyen jól kijön az alakjával, mégis azon kapta magát, mennyire nem elfogulatlan, amikor a tükörbe tekint. Amit írt engem is inspirált, mert bizony a saját leplezett oldalamra vetített fényt.

Volt egy időszak, amikor Spanyolországban kalandoztunk, és nem szereztünk tükröt a fészkünkbe. Tükör nélkül elég jól kijöttem a tükörképemmel,akár csak az anyukámmal, akivel meglepően jó lett a viszonyom azután, hogy elköltöztem otthonról, egészen addig a pontig, amíg nem kezdtük el látogatni egymást. Hiába, mi is tükröt tartunk egymásnak… Viszont ez a távolság és szünet is fontos volt, mindkét esetben, de nyilvánvalóan nem ezzel oldottam meg a mélyebb gubancot a lelkemben.
Spanyolország utánlett újra tükrünk, mert most az anyósom költözött hozzánk éshozta a sajátját magával, a „tükröt-tartás” kérdését egyvalódival is eldöntve.

Elkezdtem hát megfigyelni, hogyan figyelem magam a tükörben. A magam BigBrother-jeként otthon, valódi világomban. Az első igyekezetem arra irányult, hogy kiküszöböljek mindenféle magam felé támasztott érzelmi elvárást, nyomást. Így amikor belepillantottam a Hófehérke sorsát megpecsételő üveglapba, nem éreztem magam gyarlónak attól, hogy nem rögtön a lenyűgöző női megújulás, és életfakasztásra való képesség jut eszembe,ha magamra nézek. Korábban, amikor belenéztem, szándékosan programoztam magam a hálára, és emlékeztettem magam a két(tényleg) szép és eszméletlen jófej gyerekemre.
Ezek helyett az érzelmi körök helyett egész egyszerűen, most már csak meglestem magam.És konstatáltam, hogy igen, még mindig kidudorodik a hasam egykicsit: „OK.” – elfogadom; (azért egy hallhatót sóhajtok).
Viszont továbbra is következetesen minden egyes alkalommal belenéztem a tükörbe, amikor elhaladtam mellette – ez is okozhat függőséget! – ahelyett,hogy elfordultam volna.
Pár héttel később rajtakaptam magam, hogy mielőtt belenéznék, már látom magam! Csak a pillanat egy töredékére…
Olyasmi hatású lehet ez, mint azok a rejtett reklámok, amik a filmekben felvillannak adott időközönként, ám az agyunk képtelen a tudatos szinten detektálni azokat, de mélyebb szinten nyomot hagynak, és hatnak. Vagy sem…
Szóval rájöttem, hogy van egy képem, ami így fel-felbukkan a pillanat egy ezredrésze alatt, önkéntelenül. Egy kép, amit előre várok. Ez nagyon lassan esett le. Viszont amint rájöttem, elkezdtem tudatosan megfigyelni, hogy hogyan figyelem a tükröt. (Jó mi?!) Valahogy kikellett cseleznem magamat…
Ezt követően minden egyes alkalommal, amikor elhaladtam ezelőtt a tükör előtt, direkt megtorpantam, megvártam, hogy felvillanjon a belső képem. –sóhajt. elenged. – és csak eztán néztem oda, az üvegre. Még mindig ugyanazt a dombocskát láttam: „OK.” – konstatálom.(de ekkor már nem sóhajtottam).
Aztán sokszor bele se néztem a tükörbe, (mert ebbe a megfigyelős tudatosságba is bele lehet csavarodni). Szóval igyekeztem mederben tartani a tükör-témát…
Kb. két-három héttel később, ahogy elhaladtam a tükörtársam előtt, azt vettem észre, hogy tök közömbös, amit látok. Nincs „OK.”-zás. Nincs elfogadási lelki simogatás és előtte vagy utána sóhajtás. Ott van ő odabenn a tükrömben, itt vagyok én idekinn a testemben.
Aztán a rá következő hétre történt, hogy megint csak látom azt a kis dombocskát,amely azelőtt lapos volt, mint a deszka, és kockás, udvarlóim trófeája…volt. Nincs. Gyász sincs. Ezen aztán meg is lepődtem.
Csak látom a dombocskát. És a konyhában csodálkozom rá arra a melegségre, ami nem asütőből árad, hanem bennem kereng.
És a gondolat, mint valami néma mantra, csak ismétli önmagát, mire végre valahára én is meghallom a visszhangot: „Milyen szép!” – fel se tűnt,hogy ezt szajkózom odabenn, pedig igen! Először éreztem azt, hogy szeretem a hasamat. Újra. Dombosan is. Nem csak szeretem, de szépnek is érzem.
Sőt! Nem is értem most, hogy mitől volt olyan szép nekem a lapos. Az egy kicsit olyan, hogy is mondjam?… Lapos… Mértani… Uncsi… (Najó,azért nehogy már átessek a túloldalra, és elkezdjem megítélni a régi énemet, vagy azokat, akiknek lapos a hasa!) Semmi esetre se.

Hundertwasser jut eszembe. Aligha találnék egyenes vonalat a műveiben, minden kanyarog, tekeredik, élettel teli, játszik a vásznon, a falakon. Akár a természetben.

Aminek különösen örülnék, ha egyre természetesebb volna, ha nem csak a lapos hasúnő lenne menő, hanem a kicsit (vagy kevésbé kicsit) dimbes-dombos pocak is, amin látszik, hogy lehetne lapos, de mégsem az. Vagy ami sose volt és talán sose lesz lapos, hanem kerekecske-dombocska.
Könnyen lehet, hogy csak én voltam vaksi és rengeteg ilyen plakát virít, csak elkerülte a figyelmem (nem nagyon járok a belvárosban…).
Ezután biztos másképp tartom nyitva a szememet, és bátran hordom a hasam úgy, ahogy van.

Nem csak a cselekedetim tekintetében lehetnek a szokásaim, hanem magában a tekintetemben is, azaz a figyelmem módjában, a gondolataim formálásában, az érzelmeim megválasztásában is. Hogy minek adok teret épp most, az rajtam áll, vagy bukik.

 Most azonmorfondíroztam el, vajon mennyire vagyok hiú és mennyire hozom zavarba ejtő helyzetbe azokat az asszony-anya-társaimat, akik esetleg gömbölyűbb dombcskával barátkoznak vagy heggel?
Aztán csak mosolygok. Igen, cimkézhetem magam hiúnak vagy bárminek – kövérnek, dagadtnak, lustának, gyengének, házi sárkánynak, odaadónak, fittnek, bölcsnek, akárminek.
Ami mögötte van többet mond el rólam, a magam számára is.

Megszoktam egy képet, egy testképet magamról. A szemem is megszokta. (és talánmég a környezetem is). Ezt a képet ismertem meg, ezért ezzel a képpel éreztem magam biztonságban. Ahogy viszont haladok a tornámban, a tükörképem a szövetségesemmé lett. Segít meglátni, ha kompenzálok, ha a tartásom lehetne egy picit izület és hasfal-barátibb. Általa és az egyre bővölő napi tevékenységekbe rejtett mindful-mozdulatokkal, alias m&m’s-mozgás-vitaminjaimmal egyre inkább formálom a testem és a szemléletem. Talán az életem is olyan, ahogyan a szememet használom, ahogyan rálátok magamra és másokra, helyzetekre és lehetőségekre. Az aklassz, hogy odavissza hat.
A tapasztalat formálja a látásom, akár a látásom a lehetőségeimet. Hogy mit veszek érszre. Azt, amit látni akarok, vagy azt amit nem?

Lassan lassan ismerőssé válik az új alak, biztonságban tudhatom benne magam. Aki lát talán egy idő után észreveszi nem csak a forma alakulását, de a szemlélés formálódását is, sőt esetleg átveszi ez utóbbit.

Nem kell„visszaszerezned a lapos hasadat! vagy „eltüntetned a szülésutáni pocakodat!” Elég, ha úgy mozogsz, hogy jobban légy. Természetesebben, nem a falnak, széknek, babakocsinak támaszkodva, hanem a törzsed apró izmaira, s ahogy egyre jobban érzed a tested, magadat is jobban érzed.
S máris másképp látod a világot, a hasad és a hatásodat…

Ha tükör-társad mellett hús-vér anya társakkal is vágysz kapcsolódni, akkor szeretettel látunk a “szétnyílt hasizom – segítség! ” zárt női FB csoportban!

Amennyiben tetszett a cikk, oszd meg azokkal, akiknek szintén tetszhet!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük